Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az árpádház kihalása

2014.02.02

korona1.jpg 

 
 Mindössze két esztendeig viselte a magyar szent    koronát István,ki e néven ötödik királyaink sorában.  Tanulságokban gazdag volt e két esztendő: mindazért,  mit apja s országa ellen vétett, keservesen meglakolt. A  türelmetlenül várt koron
 a fejére került, de érezte, hogy csak névszerint király: az  igazi hatalom ama főurak kezén, akiket ő maga tüzelt a  jó, öreg király ellen. Néhányan, köztük Németujvári  Henrik bán, a leghatalmasabb, meghódoltak a cseh  királynak, váraik
 at átadták neki. Ez a hazaárulás bátorította fel a cseh  királyt, hogy régi tervét, Magyarország nyugati részének  elfoglalását megvalósítani próbálja. Betört az országba, sorban foglalta el a várakat - kit fegyverrel, kit árulással -, s amerre elvonultak a cseh hadak, égő városok és faluk, lerombolt templomok és házak hirdették a szörnyű pusztulást. A vad ellenség a gyermekeket sem kímélte. Azokat is lemészárolták. S ebben a gyalázatosságban főszerepet játszanak a nyugatmagyarországi főurak, kik azonban többnyire idegen eredetűek valának. A Rábca és Mosony között ütközött meg a magyar sereg a betörők és árulók hadával, s nemcsak hogy alaposan megverték, de Bécsig kergették s a büszke Ottokárt békére kényszeríték. Lemondott hódításairól, visszaadta a várakat, s a magyar király az árulóknak - megkegyelmezett.
Merthogy főképpen a kunoknak köszönheté István a diadalt, Ottokár Európaszerte meggyanúsította a magyar királyt, hogy különösen kedvez a kunoknak, holott azok vad pogányok s elhintette a hitvány rágalmat, hogy Magyarország visszaesett a pogányságba, s amikor a király a Dráván túl járt, hová magával vitte László nevű tíz éves fiát is, hallatlan dolog történt: a királyfit Pektáry Joakim szlavon bán elrabolta. A kaproncai várba vitték a királyfit, s a király hiába ostromolta a várat, nem tudta bevenni. Kénytelen haza menni, hogy nagyobb haddal jöjjön a gyermekrablók ellen. De alig ér haza, ágyba fekteti a nagy lelki felindulás s meghal azzal a szörnyű tudattal, hogy koronájának örököse rablók kezén van! Az özvegy királyné, a kun Erzsébet ragadja kezébe a kormány gyeplőjét s mindenekelőtt kiszabadítja kis fiát, akit apja halála után egy hónappal meg is koronázták (1272-1290) Fejérvárott. Gyermek a király, még csak most lesz igazán "szabad a vásár" az országban! Olyan nagy a zűrzavar, az össze-visszaság, hogy erről számot adni szinte lehetetlen. A gyermekrabló Joakimnak egy hajaszála sem görbült meg: gyönge volt erre az özvegy királyné. A gőgös Németujvári Henrik bán, mit gondolt, mit nem, fölcsap a kis László király hívének, de ebben nincs köszönet. Szövetkezik Joakimmal és Egyed pozsonyi ispánnal: ez a három ember uralkodik s nem a király.
Képzelhető, hogy a kis király minő nevelésben részesült. Pedig bátor, eszes, vallásos, uralkodásra, hadra termett fiú volt, de megrontotta a levegő, melyben élt. Mint serdülő ifjú korához nem illő, testet, lelket rontó élvezetekbe merült.
 Még gyermekkorában összeházasították Erzsébettel, a nápolyi királykisasszonnyal, ott nőtt fel a magyar udvarban a gyermekleányka, de ez a frigy boldogtalan, áldatlan volt, nem tudta megvédeni Lászlót a királyhoz nem illő élettől. Közben a német korona Habsburgi Rudolf gróf fejére került, s mert Ottokár cseh király még most sem mondott le hódító ábrándjairól, László szövetkezett Rudolffal, s hogy e szövetség még erősebb legyen, a kis Endre herceget eljegyezték Rudolf leányával. Viszont a nápolyi király, László apósa, a csehekkel való szövetséget pártolta s egyszerre két párt támadt az országban, valóképpen a főurak körében: ki-ki az érdekei szerint a Rudolffal vagy az Ottokárral való szövetkezést támogatta. Lángba borult a Dunántúl, kegyetlenül pusztították, rabolták egymás jószágát a hatalmas főurak. Valóságos rablóhadjárat volt ez, mely legrettenetesebben a szegény földnépét viselte meg. Az igavonó állatokból annyira kifogyott a nép, hogy maga húzta kétkerekű taligáját. "A kétkerekű taligát - írja a krónikás - László király szekerének nevezte a nép, mivel a folytonos rablás miatt nem volt igavonó marhája és a taliga elé fogott emberek pótolták a barmokat". Bármerre nézünk, mindenütt felfordult a rend.
Kun László e kétségbeejtő állapotok közt derekasan megállotta a helyét. Találóan mondja róla Marczali Henrik nagynevű történetírónk, hogy csak "véletlenül király, valójában korhely", de az is igaz, hogy minden korhelysége mellett is ereiben az Árpádok vére folyt s egy-egy erős nekibuzdulással a nagyokra emlékeztető cselekedetekkel enyhítette királyhoz nem illő életmódját, a kunok körében folytatott vad tivornyázásait. A hatalmas Ottokár menthetetlenül leveri Habsburgi Rudolfot, ha Kun László király 20 ezer vitézzel nem siet segedelmére. Magyar fegyvernek köszönhető a morvamezei nevezetes diadal (1278. augusztus 26.), melyben Habsburgi Rudolfnak csak kétezer katonája volt Ottokár 30 ezer főnyi hadserege ellen. A magyarok vitézségéről csudálattal írnak az akkorbeli német krónikások s a morvamezei ütközet, mely a csehek teljes vereségével végződött s melyben maga Ottokár is elesett, megvetette alapját a Habsburg-ház uralmának az ausztriai tartományokban.
Ismét helyreállott Magyarország t
erületi épsége is. Az ország megszabadult attól a nagy veszedelemtől, mellyel Ottokár hódító törekvései fenyegették, de hajh! nem szabadult meg belső ellenségeitől, akik a morvamezei dicsőséges diadal után tovább folytatták a féktelenkedést: raboltak, égettek, gyilkoltak s egyben újra izgatni kezdették a pápát a király ellen, aki a feleségét elhanyagolja s csak a kun hölgyek közt érzi jól magát; aki fölvette a kunok viseletét, nemcsak ő, de vele a magyarok is nagy számmal. Elhitették a pápával, hogy a kunok még mindig pogány módra élnek, példájukat követik a magyarok is, tehát nagy veszedelem fenyegeti a magyar katolikus egyházat. A pápa csakugyan küldött is az országba egy rendkívüli követet Fülöp palermói püspök személyében. A maga nemében a tatárjárásra emlékeztető rémület szállotta meg a lelkeket a pápai követ jöttének hírére. Nagy és fényes kísérettel jött országunkba a követ, hogy "rendet csináljon", de ami rend volt, még azt is felforgatta, a papságot kegyetlenül megsarcolta, s mert háta mögött állott a hatalmas Németujvári Iván, királyi hatalommal intézkedett az ország mindenféle dolgában. Habár a külföldön is meglehetősen elterjedt az ősmagyarra emlékeztető kun viselet, a jó Fülöp, amikor látta, hogy a magyarság nagy tömege borotvált fején pogány módra üstököt visel, azt hitte, hogy a magyarság visszasüllyedett a pogányságba. A királynak meg kellett esküdnie, hogy visszatér a keresztény viselethez, aztán gyűlést hirdetett (1279) Téténybe, melyre megjelentek a kunok is, ottan határozatokat hoztak, azokat a kunok képviselői el is fogadták, nevezetesen: a kunok ott maradnak, ahová IV. Béla telepítette: a Duna-Tisza közt, a Körös mellett, a Körös-Maros és a Maros és Temes közt; házat építenek és keresztény módra élnek, de ruházatukat, hajviseletüket megtarthatják. Nemesek mind s a nemesek jogait élvezik, a nemesekre háruló kötelességek fejében. E határozatokat a türelmetlen, okvetlenkedő pápai követ mindjárt azon melegében végre is akarta hajtani. Nem adott időt a csöndes átalakulásra s ezzel temérdek veszedelmet zúdított az országra. Egyházi átok alá vetette a királyt, aki elkeseredésében elfogatta kunjaival a követet. Erre meg azzal válaszoltak a féktelenkedő főurak, hogy ők meg a királyt fogták el. A kunok fegyvert fogtak a király mellett, mire a király is, a követ is kiszabadult a fogságból, s megbékültek egy pillanatra. De a követ, bár fogságában jól bántak vele a kunok, tovább szítja a gyűlöletet a kunok ellen, a kunok haragja lázadásban tör ki s ezt a lázadást maga a félrevezetett király veri le Hódmezővásárhely mellett. A megvert kunok nagy része kitakarodott az országból s csak kevesen tértek vissza a király hívására, aki mag
a sietett utánuk, amikor észrevette, hogy ő a pápai követ oktalan eszköze volt.
S e nagy fölfordulásban újra átsüvölt az országban a rettenetes hír: jön a tatár! És jött is a tatár, Halics felöl 1285-ben betört az ors
zágba. A nép eszeveszedten szalad az új áradat elől. A király segítségre szólítja a keresztény világot és sehonnét semmi segítség. De a természet segítségére jön a magyarnak. Fergeteges, esős idők, árvizek megakasztják útjában tatárokat, több helyen megverik s kiűzik az országból. Most már nem ők vittek magukkal magyar foglyokat, de közülük esnek sokan fogságba. Ezeket a király befogadja a maga seregébe. A régi bajok azonban megmaradtak, a régi sebek újra kibomlottak, a Németujváriak és társaik nem változtak. A nagy tatárjárás után az ország védelmére épült várak valóságos rablófészkekké lettek. És nem elégedtek meg a nagy urak az ország romlásával, szövetkeztek Habsburgi Rudolf fiával, Albert herceggel, aki a hazaárulók segedelmével el is foglalta az ország nyugoti részét. Így hálálta meg, hogy Kun László a morvamezei ütközetben Habsburgi Rudolfot győzelemre segítette s e győzelemmel megszilárdította a Habsburgok hatalmát! Most már nyilvánvaló volt, hogy Habsburgi Albert a magyar koronára áhítozik. Lászlónak nem volt gyermeke. Az Árpád-házból csupán egy férfi élt, II. Endre unokája, de őt az Árpádházbeli királyok nem ismerték el a trón törvényes örökösének. Lás
zló nővérének, a nápolyi király feleségének volt egy fia, Martell Károly s a pápa, hogy általa hűbéresévé tegye Magyarországot, Martell Károlyt szemelte ki Magyarország királyává. Érdekében keresztes háborút is hirdetett. Volt tehát két királyjelölt: Endre és Martell Károly. Sőt harmadik is, mert Habsburgi Albert is settenkedett a magyar korona körül. Megindult a pártoskodás s lángba borult az ország. A főurak egy része behozta Endre herceget, de őt elfogták s Habsburgi Albert herceghez került fogságba. A király csak a köznemességre támaszkodhatik meg a kunokra. Hívására jönnek is a nemesek, a kunok, összegyűlnek a körösszegi táborban, de Kopasz Jakab, Lorántnak, a lázadó erdélyi vajdának testvére, három kun vitézt fölbérel s ezek, névszerint: Arbocz, Törtel és Kemencse, éjnek idején belopóznak a király sátrába s megölik. Történt pedig ez 1290. július 10-én éjjel.
 
Benedek Elek